Mivel én mindig a pozitív gondolkodás szabályai szerint járok el, a nemrég elfogadott médiatörvény nyomán kialakuló helyzetet is ebben a szellemben tudom csak értelmezni. Merthogy nekem egy pillanatra sem jutott az eszembe az az okoskodás, hogy a budapesti törvényalkotók gondolkodását a magyarországi sajtó megzabolázása motiválta volna. Véleményem szerint ugyanis a sajtótörvény fő célja a Kárpát-medencében élő kisebbségiek helyzetének javítása.
Merthogy tessék csak elolvasni a Felvidék, Erdély, a Kárpátalja és a Vajdaság magyar nyelvű napilapjait és egyéb sajtótermékeit. Egytől-egyig a kisebbségi gondolkodás tipikus produktumai: beszűkült világkép, lapos eszmefuttatások, vicinális poénok. És főleg a téveszmék. Például az olyan őrültségek, melyek a szlovák-magyar vagy román-magyar együttműködésről szólnak.
És hiszik vagy sem, ennek a sajtónak kellene életben tartania a kisebbségi magyarok identitását és álmait. Nos, jobb, ha itt és most kijelentjük, hogy ez a sajtó képtelen erre a nagyszerű feladatra. Mert ez a sajtó csak rombolni tud. Mert ez a sajtó a pozsonyi és bukaresti asszimilációs törekvések meghosszabbított keze. És épp emiatt a sajtó miatt tart ott a kisebbségünk, ahol tart – gondolták az anyaország törvényhozói és vettek egy mély levegőt.
Majd egyhangúan így kiáltottak fel: Vérfrissítést! Itt az ideje az igazi változásnak. Itt az ideje annak, hogy a szlovákok, románok, szerbek és ukránok megtanulják végre, hogy hol lakik a magyarok Istene. És megalkottak egy olyan törvénycsomagot, melynek hatására végre megoldódik a kisebbségi publicisztika minden gondja. Ez a sajtótörvény ugyanis néhány hónapon belül arra fogja kényszeríteni a mindeddig kizárólag Csonka-Magyarországban gondolkodó szoclib újságírókat, hogy változtassanak a gondolkodásukon.
Először is utazzanak ki Kassára és Kolozsvárra, Lendvára és Beregszászra, és lehetőleg maradjanak is ott egy jó időre. És ott, szerencsétlen kisebbségeink között váltsák meg a világot. Tisztelt publicista urak, ne itthon tessék gyűlölködni és utálkozni. Gyűlölködésre ott vannak a szlovákok, szerbek és a románok. A tisztelt szoclib sajtómunkások őket támadják, ne a kormányt. És közben persze erősítsék a kisebbségi magyarság nemzeti identitástudatát is.
Merthogy ez a sajtótörvény igazi célja!
És ha jól sül el a dolog, akkor néhány hónap elteltével már egész Európa a kárpát-medencei kisebbségi magyar sajtó termékeit fogja olvasni. Mert most már nem vicinális újságírók írják majd az Új Szó és a Vasárnap vezércikkeit, hanem elismert, nagy formátumú személyiségek.
Igaz, hogy így fennáll annak a veszélye, hogy a Kárpát-medence kisebbségi sajtója szoclib beállítottságú lesz, és ezáltal szignifikánsan megváltozik a szlovákiai-, romániai-, szerbiai- és kárpátaljai magyarok világképe is, és ha végre megkapják a kettős állampolgárságot, akkor nem a megfelelő módon fognak élni vele. Vagyis, elképzelhető, hogy a megzavart fejű kisebbségi magyarok összevissza fognak majd szavazni. De ez a jövő zenéje.
De ha mégis úgy hozná a sors, hogy ez a veszély fennáll, akkor majd elkészül egy olyan törvény, amely kimondja, hogy tilos összevissza szavazni, és a kettős állampolgársággal rendelkező magyarok néhány választási cikluson keresztül csakis párosával járulhatnak a szavazófülkébe, és kötelesek lesznek egymás szavazócéduláiról készült fényképpel igazolni, hogy nem összevissza szavaztak.
És ha az időközben megszüntetett kutatóintézetek szoclib munkatársai is úgy döntenek, hogy újságíró barátaik példáját követve ők is Pozsonyba, Kolozsvárra vagy Újvidékre teszik át működési helyüket, akkor sem történik semmi baj, mert a kárpát-medencei magyarság pozitív metamorfózisát most már semmi sem állíthatja meg. Maximum a teljes asszimiláció.
De információim szerint már készülőben van egy törvénycsomag, amelyik kimondja, hogy az igazi magyar ember nem asszimilálódik. Úgyhogy, akik nemzetváltásra adják a fejüket, nem tekinthetők igazi magyaroknak, így hát asszimilációjukkal semmi kár nem érte a nemzettestet.
Mert a nemzet szent, sérthetetlen és tévedhetetlen. És mindörökké kormányon marad.
2 Comments
Kiváló írás. Kérdés a szerzőhöz: van olyan szlovákiai vagy csehországi politikai erő, amelyik hasonlóképpen halálosan komolyan gondolja a mindhalálig való kormányon maradást?
A kisebbségi népek kérdését, egy adott országban legalább olyan minőségi szintűnek kellene kinéznie (lennie),Európában, mint a magyar kisebbségi tv. Ennél még az lenne szerencsésebb, ha EU rendezné, minden tagországa részére érvényes humánus törvénnyel, tv-javaslattal. Magyarnak kilencven éve is fájdalmas Trianon, bárhonnan nézzük. Miközben, ha netalán szóba kerül, akkor a kedvezményezett országok népei vannak megsértődve. L: Ficó nyelvtörvényét!
ORBÁN Viktor Úr?
Ki is Ő, vagyis Orbán Viktor Úr?
Ő, és az általa vezetett új FIDESZ kormány be tudja-e tartani az ígéreteit?
Igen…, de milyen ígéreteit? Most egyelőre maradjunk csak a nemzeti és nemzetiségi témánál.
Valamikor és most is a Magyarországon élő nemzetiségek sokat is vártak a FIDESZ-től (vagy más vezető kormánypártoktól), és valljuk be, történtek is bizonyos lépések ezeken a területeken. El kell ismernünk, hogy a FIDESZ irányítása során (korábban is és most is) inkább a nemzeti és a külföldön élő magyar nemzetiségi területeken történtek biztató változások és eredmények. Örülünk ennek is, de talán a honunkban élő és tevékenykedő nemzetiségek nem érdemlik-e meg a legalább hasonló bánásmódot és támogatást?
Hja, vagyis történnek jelentős támogatások az egyes etnikumok javára Magyarországon is?
Igen, ez lehetséges, de nemcsak etnikumok, hanem nemzetiségek is léteznek itt Magyarországon.
Jó dolog talán erről megfeledkezni?
Áááá.., nem. Nem feledkezünk mi el az itt élő körülbelül tizenhárom nemzetiségről sem…- mondhatná ezt egy FIDESZ politikus, – hiszen esetenként nekik is nyújtunk valamit, és időnként megjelenünk (vagy képviseltetjük magunkat) a kulturális, hagyományőrző… rendezvényeiken, vagy lehetővé tesszük a nemzetiségi konzulátusok működését…
Igen, ez talán igaz is, hiszen Orbán Viktor Úr személyes meghívására én is részt vettem, például a Békéscsabai Szlovák konzulátus megnyitásán, ahol annak idején Mikuláš Dzurinda szlovák miniszter-elnök Úr is jelen volt a szűkkörű fogadáson.
Akkor ezzel már itt is van a “Kánaán”, ahol az ígéretek földje van..?
S ennyi elég is, vagy lehetne másképpen is segíteni az itt élő nemzetiségieket?
Mi a jó és a helyes megoldás?
Kevés a pénz és csukjuk be a szemünket?
Ne vegyük talán észre, hogy a gyermekeink is éheznek és a munkahelyek kihasználják a fiatalokat az utolsó szusszanásukig, s bankok, monopoltőke cégek és más gazdasági társaságok elitjei… és tulajdonosai csak röhögnek…?
Hol van itt a segítség???
Dipl.-Eng. George VANDLIK
euway1@gmail.com
forditolmacs@gmail.com
Utánanéztem az egyik kedves versnek is, amit annak idején,
Békéscsabán (Békéšska Čaba),
az iskolában tanultunk Ján Botto tollából…
Íme a vers, eredeti szlovák nyelven:
“JÁN BOTTO
SMRŤ JÁNOŠÍKOVA (1862)
I
Horí ohník, horí na Kráľovej holi.
Ktože ho nakládol? – dvanásti sokoli.
Dvanásti sokoli, sokolovia bieli,
akých ľudské oči viacej nevideli!
Dvanásti sokoli, sokolovia Tatier,
akoby ich bola mala jedna mater;
jedna mater mala, v mlieku kúpavala,
zlatým povojníčkom bola povíjala.
To sa chlapci, to sa jak oltárne sviece,
keď idú po háji, celý sa trbliece.
Košieľky zelené, striebrom obrúbené,
klobúčky obité, orlom podperené;
valaška, karabín a pištoliek dvoje:
to sa chlapci, to sa, potešenie moje! –
Keď vatru rozložia na hronskom pohorí:
v dvanásti stoliciach biely deň zazorí.
A keď si od zeme chlapci zadupkajú:
dvanástim stoliciam žilky zaihrajú.
Hoj, a keď nad hlavou palošík im blysne:
to až hen v Budíne srdce pánom stisne!
Hory, šíre hory – to ich rodné dvory,
hole, sivé hole – to ich voľné pole –
a na tom Kriváni zámok murovaný:
ktože tým pod slnkom voľne žiť zabráni?!…
A ten ich kapitán, to je len veľký pán!
Perečko beľavé, červený dolomán;
keď ide po hore, ako ranné zore,
keď ide po lese, celý svet sa träsie!
Od Tatier k Dunaju ľudia si šepkajú:
Ber, pane, tie dane, však príde rátanie.
Ber, vÍčko, však ty to zaplatíš raz kožou!
nezvieš skiaď, iba keď zblysne dvanásť nožov:
”Stoj! tisíc hrmených!” – vyskočia desiati –
”stoj! – daj Bohu dušu a chlapcom dukáty!”
Nad hlavou paloše, na prsiach pištole:
”Sem, pane, tie zdrané slovenské mozole!” –
Od Tatier k Dunaju siroty spievajú:
Dajže, Bože, šťastia hôrnemu šuhaju!
Šťastia, Bože, šťastia zrána i zvečera,
a to takou mierou, ako nám on merá.
Merá nám on, merá dukáty z klobúka,
červenú angliu od buka do buka.
Nad horou na skale perečko sa belie:
kloňte sa chalupy, traste sa kaštiele!
Bo kohos’ Jánošík na paloš načiara,
tomu nespomôžu ani tria cisára;
a komu odpíše lístoček trirohý,
toho nezachránia múry do oblohy.
Raz junák zapískne – z dvanásť pušiek blyskne;
druhý raz zapískne – tisíc chlapcov zvýskne;
tretí raz zapískne – šabličky zazvonia
zhora od Považia, zhora od Pohronia –
a jedným sa hlasom ozvú štyri strany:
”My sme u nás doma – my sme tuná páni!”
Horí ohník, horí – nie jak voľakedy –
a okolo ohňa desať chlapcov sedí.
Sedia oni, sedia, do ohníčka hľädia –
do ohníčka hľädia, slovka nepovedia.
Len keď bor zašumie, keď vetor zaveje –
skočia – zavzdychajú: ”Jaj, naše nádeje!
Janíčko, Janíčko, ty naše slniečko!
Čakáme na teba sťa na ten deň z neba.
Svitaj, Bože, svitaj, žeby bolo ráno,
aby nás ohrialo slnko maľováno!
Už vatra dohára jak obetná žiara,
a chlapci sťa sochy okolo oltára,
sedia oni, sedia, do ohníčka hľädia –
do ohníčka hľädia, slovka nepovedia.
Už plamenček malý, – už len blysk slabušký
na nich sťa na hroboch svätojánske mušky;
už i ten plamenček pomaly zhasína –
už temno, už ticho jak v stred cintorína.
A kdesi čo zvolá ako nadpozemská moc:
”Jánošík lapený! – Šuhajci, dobrú noc!” –
Zahučali hory, zahučali doly –
zanôtili chlapci: ”Boli časy, boli!
Boli časy, boli, ale sa minuli –
po maličkej chvíli minieme sa i my!
Keď sa my minieme, minie sa krajina,
akoby odlomil vŕštek z rozmarína;
keď sa my minieme, minie sa celý svet,
akoby odpadol z červenej ruže kvet!”
II
Padá rosa, padá za bieleho rána,
plačúci paholček ovečky zaháňa:
Dolu ovce, dolu, dolu dolinami,
veď už viac Jánošík nepôjde za vami!
Dolu kozy, dolu z tej vysokej skaly,
veď vám už tí páni Janíčka zlapali!
Zlapali, zlapali sťa vtáčka na lepe,
keď valašku zamkli sedem dvermi v sklepe.
A jeho obstali i zhora i zdola,
sťa tie čierne vrany bieleho sokola. –
Jánošík za stolom vínečko popíja –
a pohon zo štýr strán biely dom dobýja.
Jánošík, junošík, obzriže sa hore:
už je kolo teba drábov celé more, –
more šíre, more, a ty malý kameň:
”Poddaj sa, Jánošík, veď ti je už ameň!” –
A čo by vás, nemcov, bolo za tri svety,
to ste Janíčkovi iba pod pôl päty.
A čo by ste z neba ako dážď padali,
to ste Janíčkovi len pod palček malý!
U dverí sekery, v oblokoch pištole:
”Hej, veru neujdeš, pekný náš sokole!”
A čo by ste strely búrkou doň sypali:
ešte pre Janíčka guľku neuliali.
Čo ťať doň budete, ako v hore do pňä,
košelečka jeho krvou nezamokne.
Jánošík si ešte popíja pomaly –
a pohon sa naňho dvermi dnuká valí:
”Chyťte ho!” – No len, no! sadkajte si málo,
ešte mi tu kvapka vínečka zostalo!
”Chyťte ho!” – Ktože to? ty, Gajdošík zradný?!
Ty zradca? – teda ty samý prvý padni!
A tu jedným chmatom oddrapí roh stola:
zafundží – a zradný Gajdošík mŕtvola.
Janík spoza stola ani hor’ nevstáva
a tí dnu naň kypia ako divá riava:
”Nebojte sa, chlapci! Smelo sa doňho len!
Však nás je tu tisíc, a on je len jeden!”
Tak tedy? – dobre, no! – zahrajú v ňom žily:
Hrmien bôh! Koľko vás ide do pôl kily?!
Jednu rúčku vpravo, druhú vystre vlevo:
a už drábi ležia ako v báni drevo.
I bol by už Jánošík na slobode býval,
keby sa na neho zlý duch nebol díval.
No, baba, babečka zavreští z prípecka:
”Podsypte mu hrachu, budete bez strachu!”
Nasypali hrachu pod jelenie nôžky:
hneď mu dali na ne centové ostrôžky.
Ale sa Jánošík sotva popohýna,
už mu putá spŕchnu sťa dáka škrupina:
Hoj, tisíc prabohov! vy galgani spilí –
zjete si to hneďky, čo stes’ navarili!
Iba raz spakrukou dokola zatočí,
už siedmim lapajom stÍpkom stoja oči;
len raz sa činčierom dokola zaženie,
už to všetko leží sťa zbité osenie. –
Darmo doň rúbali, darmo doň strieľali,
darmo, predarmíčko jak do žuloskaly.
A bol by už Janík na slobode býval,
keby se na neho zlý duch nebol díval.
No, baba, babečka zavreští z prípecka:
”Rúbte mu do pása, tam je jeho spása!”
Tu naráz sto pušiek doňho zahrmelo,
tu naraz sto šabieľ hromom doň udrelo;
no všetky tie šable, no všetky tie strely
naspäť vám od neho do vrahov udreli.
Len jedna krivuľka, čo spakruky švihla,
čarovnú mu žilku v opasku prestrihla:
”Hej, ta ste mi dali, čo ste mi dať mali!”
Už junák Jánošík jak ten chlapček malý,
už mu rúčky, nôžky v putá okovali.
Bodaj teba, baba, čerti boli vzali! –
Jánošík, kapitán, bol si jak tulipán,
ale ti už zvlečú ten pekný dolomán,
dolomán červený, zelenú košeľu;
jaj! beda, prebeda, veru ti podstelú.
Veru ti podstelú na britvy, požiare:
len bite, len tnite, veď vás Pán Boh skárä!
Janíček, zbojníček, samopašné dieťa!
Kebys’ bol nezbíjal, nemučili by ťa.
”Zbíjal som ja, zbíjal, boj za pravdu bíjal,
čiernu krv tyranov trávniček popíjal;
zbíjal som ja, zbíjal sedem rôčkov v lete:
a vy že odkedy ten biedny ľud drete?!”
Jánošík, junošík, máš ty zlata mnoho,
povedz nám, kde ho máš? – ”Čo koho do toho?
Kde ho mám, tam ho mám, v tajných sieňach Tatry,
však si ho ten nájde, komu ono patrí.
Nebolo to moje, nebude to vaše –
len toho, čo šabľu za pravdu opáše!” –
Jánošík, junošík, máš veľké poklady:
Vymeňže si, vymeň ten svoj život mladý!
”Vymeniť? – a načo? vy psohlavci vzteklí!
Nie! – teraz ma zjedzte, keď ste ma upiekli!”
Dolu ovce, dolu, dolu dolinami,
veď už viac Jánošík nepôjde za vami;
dolu kozy, dolu z tej vysokej skaly,
veď vám už pre Janka stužku usúkali.
V
”Zhotuj dušu k odchodu! – kto mi to povedá?”
Chce ruku hor’ zodvihnúť, ale sa mu nedá.
A hlas jeden preletí zimným víchrom cezeň:
”Bols’, Jánošík, voľný, pán; ale si už väzeň!”
Voľnosti, voľnosti, mával som ťa dosti,
a teraz ťa nemám ani za dve hrsti!
Vôľa moja, vôľa, kam si sa podela –
či svetom za letom si mi uletela?
Hoj, lietaj len, lietaj, keď ti taká ďaka,
lenže si vylietaj lepšieho junáka.
Lietaj len, prelietaj na d tie moje hrady,
azda sa tá lipka ešte daraz zmladí –
a keď sa nezmladí, sadni na prút holý,
zaspievaj, zaštěboc: boli časy, boli –
zaspievaj a vyleť prosto hor’ do neba:
lebo Boh nestvoril svet tento pre teba!
Zvonia na deň – mne na noc. Oj, srdce, nežiali:
my skoro spať musíme, bo sme skoro vstali!
Spať večne – kto to káže? Boh? – ľudia, tyrani! –
Z polcesty, z sveta môjho, ja ľuďmi vyhnaný!
Oj, ľudia, ľúti ľudia, vy draví šakali!
brať život! skiaď to právo? – či ste ho vy dali?!
Ľudia – hej! ľudmi radi menujú sa oni,
tí, čo ľudské i božské šliapajú zákony.
Zákon je len jeden u nich, jeden zákon vlčí;
právo v putách – a pravda na hraniciach blčí.
No príde i prísť musí ten bohatier boží,
čo zákon pošliapaný na oltár vyloží;
no príde i prísť musí ten veľký deň súdu –
a za stôl si zasadne pravda môjho ľudu! –
Zomrieť! tak výrok, – dobre, ja chodil po zboji;
ale kto viacej zbíjal, ja, či katia moji?!
Ja chodil po zboji, po tom šírom poli,
aby som zabudol o ťažkej nevoli,
ja chodil po zboji poľanou bezdrahou,
aby som naučil pravde pyšných vrahov;
ja chodil po zboji, za slobodou zlatou,
aby som rozrážal putá svojich bratov.
Sloboda, sloboda, slobodienka moja,
pre teba mne páni šibenice stroja!
Preto, že som ťa schytil, keď ťa psi trhali,
i vyniesol omdletú medzi Tatier skaly,
vlastným dychom ťa choval, na srdci zahrieval
a ťažké tvoje rany slzami polieval:
preto mrieť? – oj, rád zomriem, bos’ sa ty mne, milá,
za to jedným pozrením dávno odmenila.
Znám to prvšie prezrenie, dosiaľ v duši tleje,
keď vzchodiac blysli na mňa dve hviezdy nádeje.
Oj, viem, všetko smrť vezme, len nie tie dva blesky,
tie mi svietiť budú hor’ v ten môj svet nebeský. –
Ha! svitá – koniec! – mrkne – počiatok – kde? aký?
Oj, zbohom, ty svet márny – môj svet nad oblaky! –
Autor: BOTTO JÁN
Dílo: SMRŤ JÁNOŠÍKOVA